3 végighőmérőzött ciklus után rá kellett hogy jöjjek, csodásan produkálom a terhesgörbéket baba nélkül. Decemberben a szép görbe után mégsem egy babát kaptunk ajándékba hanem a piros betűs napokat. De már szinte megszokottá vált a pár nap szomorkodás utáni reménykedés, hogy talán majd ez a ciklus meghozza nekünk a várva várt csodát... arra gondoltam, hogy majd a december 23 örökre beleég az emlékezetembe mint az utolsó menstruációs ciklusom első napja... így is lett...

A férjem nem az a magát áltató típus, ő sokkal tisztább fejjel gondolkodik mint én, és nem tesz csak úgy mindenféle megalapozatlan kijelentéseket... de most valami megváltozott... Ő volt az aki folyton azt mondogatta, szerinte sikerült, most összehoztunk egy kisbabát. Érzi. Én csak reménykedtem, úgy ahogy minden januárit megelőző ciklusban is, de érezni már nem éreztem semmit. Nem mertem.

Általában 13-14 naposak a luteális fázisaim, és elhatároztam hogy nem fogok tesztelni csak akkor ha már késik, de természetesen sikerült megszegnem a magamnak tett ígéretem és a nemvárt napja előtti napon (január 19-én) kiosontam reggel a fürdőszobába, hogy megejtsem a már szokványos ciklusvégi ceremóniámat... 3 perc remegés és nyugtalanság nélküli várakozás után olyan halvány második csík jelent meg a teszten hogy nagyítóval (komolyan) és a telefonom zseblámpájával megvilágítva tanulmányoztam még perceken keresztül... ez valami... mert ilyen még nem volt soha. Mindig csak a hófehér üresség de most van ott valami. egy halvány reménysugár.