#pregnancybrain #momnesia

Akár ezzel a két taggel le is tudhatnám ezt a postot, de megpróbálom összekaparni az emlékeimet, hogy legyen valami maradandó a babavárásom ezen időszakáról is, ezután pedig rendszeresen írok majd (hahaha) legalább is megpróbálom nem elfelejteni (hehehe)

Nem tudom miért (ja, de tudom, azért mert terhes vagyok) MINDENT elfelejtek. 10 hete nem írtam a blogba és már alig emlékszem arra, hogy mik történtek velem ez idő alatt, pedig nemrég még szabályosan hülyének néztem a barátnőmet amiatt, hogy a fél éves babája mellett nem emlékszik már vissza a terhességére. Tegnap egy vicces párbeszéd zajlott le köztem és M közt, gondolom nem ez lesz az utolsó, de úgy döntöttem,  legalább ezt az egyet megörökítem  az utókornak:

M: -Édesem, ugye miután E. megszületik visszatér az emlékező tehetséged?

én: -Nem tudom, csak remélem. De miért hülyülnek meg a terhes nők, és felejtenek el mindent?

M: -Hormonok.

én: -Te mióta vagy ekkora szakértő? Honnan tudod hogy a hormonok miatt van?

M: -Nem te mondtad?

én: -Nem tudom, nem emlékszem...

Ehhez kapcsolódóan még itt egy kis illusztráció ami remekül bemutatja a mindennapjaimat, a dolgoktól kezdve amiket nem találok, mert leteszem random helyekre a lakásban, a vízforralóban maradt, feleslegessé vált forró víz mosogatóba öntése helyett majdnem a kukába öntésén át, a pár perces telefon beszélgetésekig, amikből  5 másodperc múlva nem emlékszem semmire... és még sorolhatnám.

Október 24-én volt egy bónusz ultrahang, mert őszintén szólva nem tartozom azok közé a kismamák közé, akik 6-8 heteket vagy (még többet)  kibírnak anélkül, hogy ránéznének a babájukra, én szabályosan az őrületbe tudom magam kergetni a mindenféle borzalmas kényszerképzeteimmel arról, micsoda szörnyűségek történhetnek a babámmal két vizsgálat között, és feltétlenül látni akarom a saját szememmel hogy, rosszul gondolom és minden rendben van. Szerencsés vagyok, hogy az egyik legjobb barátnőm anyukája szonográfus és még nem volt olyan, hogy ne ugorhattam volna be egy kontroll UH-ra, ha rám tört a pánik, így mikor egyik este megkérdeztem a barátnőmet, hogy mikor mehetnék el a két genetikai UH között egy újabb vizsgálatra, már másnapra kaptam időpontot. Soha nem voltam boldogabb!!! A 16+3 hetes kis manóval minden rendben volt, de én annyira még nem izgultam, mint aznap (biztos mindig így érzem és fogom is érezni, ha jobban belegondolok) ráadásul egyedül kellett mennem, amire nem volt még példa.

M minden vizsgálatra és ultrahangra velem tudott jönni, így valóban közös (szép) emlékeink vannak a babavárás mozzanatairól (leszámítva, hogy néha kikészítem szegényt az irreális aggodalmaimmal és nem tudja, hogyan vigasztaljon meg végre a hüppögő sírásomból)

 E.baba 16 hetesen CRL 11 centisen 160 grammosan:

November 15-én megvolt a második genetikai ultrahangunk is, ami előtt ismét rám tört a terhestéboly és pánik, hogy tuti van valami baj a babánkkal, és én milyen szerencsétlen vagyok stbstbstb... persze nem lett igazam és így 4 hét távlatából már komplett őrültnek tekintem magam, hogy ilyeneken agyaltam annó, pedig akkor teljesen reális félelemnek tűnt az, hogy a babánk nem fejlődik rendesen és biztosan meg kell majd szülnöm és egyikőnk sem éli túl, tejézusatyaúristen...

Száz szónak is egy a vége, makk egészséges kisbabónk van,19 hetes 6 naposan 325 grammos óriásbébi volt, hatalmasakat rugdosott már akkor is, most is egész nap mocorog, mint egy kis sajtkukac.  Azért hogy legyen némi aggódni való, a szonográfus felhívta a figyelmem arra, hogy kisebb lerakódások vannak a méhlepényen, ami lehet, hogy vércukor  problémára utal és utána kéne járni mi okozhatja.. Nem kellett kétszer mondani, UH után rohantunk is a patikába és vettünk egy cukormérőt, evés után másfél órával pedig 4,8-as, másnap reggel éhgyomorra pedig 4,2-es cukrot mértem magamnak. Az adatok tökéletesek, a nőgyógyászom pedig csak legyintett, azt mondta nem kell ezzel foglalkozni és a vércukor mérő is felesleges volt. Na jó, mivel rólam van szó, annyira nem nyugtatott meg, mert én SOHA nem vagyok száz százalékosan nyugodt, de próbáltam nyugtatni magam.

E. baba. A nagyon aktív, folyton rugdosó, mocorgó, táncikáló kislányunk 20 hetesen, 4 héttel ezelőtt.

November közepe óta táppénzen vagyok, engedtem az unszolásnak és csöppet sem bánom, hogy így döntöttem, mikor egy napon belül a harmadik gyerek jött be hozzám órára úgy, hogy teleköhögte a tantermet és haza kellett, hogy küldjem. Persze, könnyen lehet, hogy semmilyen betegséget nem kaptam volna el tőlük, de jobb félni, mint megijedni, mert itt az utólag való okoskodás semmit nem ér. Nem volt egyszerű menet az eljövetelem, voltak konfliktusok is, kiderült, hogy a legpletykásabb hely a földön az én munkahelyem, és mindenkinek jár a szája mindenről, csak arról nem, amiről kéne... Voltak nagy kiakadásaim és hatalmas sírásaim, (na nem mintha a terhességem alatt ez ne lenne teljesen normális és megszokott) de... végül sikerült helyettest találnom és úgy néz ki szerencsére a gyerekek is elfogadták és szeretik az új tanárukat.

Voltam EKG-n, ahol annyira izgultam, hogy újra kellett miattam indítani a gépet és a vizsgálatot, mert kiakadt a mérő műszer a szívem zakatolásától. A második próbálkozás egy kis feloldani próbáló beszélgetés után már sikeresebb volt, de a leletemre így is felkerült, hogy enyhe tachikardiám van, ami kissé nevetséges így makk egészségesen 24 éves fejjel, de úgy látszik szeretnek pánikot kelteni a magyar egészségügyben. Kérdem én, ki ne lenne totál felzaklatott állapotban egy 70 és a halál közt lévő kéjenc prof és a kedvesen bájolgó asszisztensnője előtt félig pucéran, kikötözve, kiszolgáltatottan fekve? Na ugye.

A védőnőm jó benyomást keltett az első találkozásnál, annál kevésbé a másodiknál (23+5 hetes vagyok és igen, ez még csak a második volt, januárban pedig jön a harmadik, de az már tényleg az igazi, remélhetőleg hasznavehető védőnőmmel lesz) Három dolog verte ki a biztosítékot, az első már rögtön a vérnyomásmérésnél, mikor is 107-es pulzust mért, és én kérdőn néztem rá, "nem lehet hogy rossz a vérnyomás mérő?" és "ezt most komolyan be fogja írni a kiskönyvembe, mikor a háziorvosomnál a legutóbbi vizit alkalmával 88-as pulzust mértünk és majdnem befektetett a kórházba?" A védőnő szerint a 107 normális a kismamáknál, és biztosan csak izgulok (NEM, NEM IZGULTAM) és beírta. A második húzása az volt, hogy egy hatalmas olajos kannához hasonló cuccból egy kiló ultrahang gélt rázogatott ki a hasamra, mondván már kifogyóban van, az pedig szétfröcskölt mindenhova, beleértve a gatyámat és a pólómat is, köszike. Majd ezek után a köldököm fölött kezdte keresni E. szívhangját, és mikor már 5 perc után sem találta én is kissé felzaklatott állapotba kerültem, na nem azért, mert azt hittem bajt jelent, hogy "sehol nincs szívhang" (elég rutinos szívhangkereső lettem 24 hét alatt az itthoni Angelsound-dal és tudom, hogy még bőven köldök alatt van) hanem, mert nem tudtam dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy ennyire inkompetens személyeket kell egy teljesen fölöslegesnek tűnő procedúra (értsd: védőnősdi) képviselőiként alkalmazni. Na de végül megtalálta és olyan büszke volt magára, hogy egészen megsajnáltam... A harmadik és egyben utolsó elszólása a válasza volt arra a kérdésemre, hogy miket szerezzek be a babának: 2-3 bodyt és textil pelenkát. Slussz.  Meleg ruha nem is kell, hiszen áprilisi lesz. WTF??? 

nincs mit hozzáfűznöm... :D

Rövidül a babakelengye listánk is, és kezd babacuccokkal megtelni az eddig lomtárként és dobozok tárolására használt gyerekszoba, de erről egy másik posztot fogok írni, mert a mostani már így is maratoninak számít.

Voltunk a baba-mama expón is, baromi sok okoskodást végighallgattunk és vettünk is pár apróságot E. babának, meg nekem is két szoptatós melltartót amit az eladó nő szerint már legalább 20 hete kéne hordanom,  a védőnőnek viszont az a véleménye hogy még ne is vegyek mert teljesen felesleges. Valahol a kettő közt lehet az igazság de elkezdtem hordani és nem cserélném vissza a mindenhol nyomó, fémmerevítős push up-ra mert annyira kényelmes. Max beáldozok rá annyit, hogy ha kell veszek még nagyobbat (ENNÉL IS NAGYOBBAAT?????)

A második genetika után pár nappal már kívülről is láttuk ahogyan rúgkapál E. a hasamban. Sokszor rendesen hullámzik az egész, amikor meg csuklik ütemesen rángatózik föl-le. Néha azzal szoktam "viccelődni" hogy ráteszek kisebb dolgokat a pocakomra és hagyom, hogy lerúgja őket. Lehet hogy őt ez baromira idegesíti?  Nem tudom,de mondjuk remélem, hogy nem. 

Egyébként hirtelen mindenkinek köze lett mindenhez, ami velem és a terhességemmel kapcsolatos, és mindenki mindent sokkal jobban tud nálam, ami néha kezd nagyon frusztráló lenni. A legjobb persze az, amikor valaki olyan oktat ki szüléssel, szoptatással, hordozással (ezek a kedvenc témák, de még bőven tudnék sorolni többet is) kapcsolatban, akinek még távolról sincsen semmilyen tapasztalata ilyen téren, mert gyereke sincs. De így is nyilván jobban tud mindent, mint én tudatlan :) Bár egyébként azt sem érzem felhatalmazásnak arra, hogy riogassanak és kiokosítsanak mindenfélével, hogy valaki már kipottyantott magából egy vagy több gyereket. Lehet, hogy nála így, meg úgy volt és minden tiszteletem az övé, (vagy nem) hogy úgy csinálja, ahogy csinálja (vagy nem) de ettől még egyáltalán nem biztos, sőt, nagyjából biztos, hogy nem így lesz velem. Ééééés, valamiért én úgy gondolom, hogy ha én nem beszélek bele mások gyerekkihordásába és nevelésébe, és nem nézem totál hülyének azt, akinek mások az elképzelései ezekről a dolgokról, mint nekem, akkor ez szerintem visszafele is működ(het)ne... de úgy tűnik csak szerintem... Hát ez van.

A mindennapjaim kezdenek kissé fárasztóak lenni, és kezdem érezni a terhesség miatt kialakult korlátaimat... Már nem megy olyan könnyen a hajolgatás, nehezen kötöm be a cipőfűzőmet (még megy, csak közben nyögdécselek, és kivörösödik a fejem) nem látom magam a pocakom alatti részen, és kész akrobata mutatványnak tűnik egy láb és egyéb tájék szőrtelenítése, pedig még 16 hét hátra van (te jó ég...) Estére bekeményedik a hasam, de van hogy már napközben is feszül, ha valami megterhelőbb dolgot csinálok... Nehezen kelek ki az ágyból, mert mindenem fáj, főleg a derekam, hiába a szoros kapcsolatom a szoptatós párnával, azért már az alvás sem igazi. Így a második trimeszter vége fele haladva kezdek nagyon kívánós lenni és sokszor érzem azt, hogy teljesen tele vagyok de mégis kizabálnám az egész hűtőt... Ki érti ezt?

Persze ezeket leszámítva a terhesség nagyon szuper és imádom, ahogy mocorog bennem a kislányunk, és tök jó, hogy már tudok dolgokat (poharat, tányért stb) a pocakomon tárolni :D csak viccelek... Reagál az érintésekre, legalább is az esti pocakkenegetős ceremóniára biztosan, mert olyankor nagyon rugdos és mindig oda ahol a kezünk van éppen. Azért nagyon várjuk az árpilist, hogy végre ne csak érezzük, hanem a kezünkben is tudjuk tartani, hogy úgy beszéljünk hozzá, hogy lássuk is az arcát, és végre igazi család lehessünk együtt, hárman...