A terhességek nagy százaléka végződik  vetéléssel, ez tény. Mint ahogy az is, hogy a legtöbb vetélés oka örökre tisztázatlan marad. De a terhesség megszakadása, akármilyen korai szakaszban is történt a vetélés, ugyan olyan gyászt válthat ki, mintha egy közeli hozzátartozónkat veszítettük volna el.

Engem hiába próbáltak azzal nyugtatni, hogy még mindig jobb helyzetben vagyok így, mintha már élő, dobogó szívű embriót, vagy magzatot veszítettem volna el a terhesség későbbi stádiumában, mert az mennyivel nagyobb trauma. Vagy azzal, hogy jobban jártam így, mintha spontán elvetéltem volna, mert az sokkal nagyobb fizikai fájdalommal jár, amiből én szerencsésen kimaradtam. Vagy ha meg kellett volna szülnöm a 24.hét után a beteg, vagy elhalt magzatot, ha gond nélkül zajlik le a terhesség, és szülés közben lép fel komplikáció, és emiatt veszítjük el a gyerekünket. Vagy ha betegen születik meg és egy életen át ápolnunk kell, és végignézni, hogy nem élhet teljes életet.

Tudom, hogy akik ilyesmivel próbálnak nyugtatni, csak segíteni akarnak. De ők nem tudják milyen az, amikor végre terhes leszel, amire már hónapok, vagy akár évek óta vágysz és vársz, és minden porcikáddal készül arra, hogy megszülj egy új életet. Boldogok vagytok a férjeddel / pároddal, és érzitek, hogy minden vágyatok teljesült a világon. Majd ezt a folyamatot hirtelen megszakítja a vetélés, legyen az spontán vagy befejezetlen. Akkor minden megváltozik. Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, mert idő kell a szervezetünknek, a hormonjainknak és főleg a lelkünknek, hogy kilábaljunk a traumából és minden visszaálljon a régi kerékvágásba. 

Az én testem még mindig nem tért magához. Többszörösen meg lett erőszakolva  a szervezetem az utóbbi 3 hónapban. Nem volt ideje magától visszaállni. Hirtelen pár perc alatt elvették tőlem a terhességemet, és a testem nem tudott rájönni, hogy itt valami baj van. Akkor, mikor arra vártunk, hogy spontán beinduljon a vetélés, arra gondoltam, azért nem sikerül, mert annyira szerettem volna, szerettük volna ezt a kisbabát, annyira ragaszkodtunk hozzá, hogy a szervezetem nem engedte, hogy kilökődjön magától. Azt, hogy azóta még mindig nem épültem fel testileg, hogy nem tudott megrepedni a domináns tüszőm, hogy gyógyszert kell szedjek ahhoz, hogy megjöjjön az első vérzésem, vajon történhet ugyanezért? Mert még nem dolgoztam fel, mert tudat alatt még mindig vágyakozom az elvesztett terhesség után, a baba után akit ismeretlenül is szerettünk és vártunk? 

A férjem és én nagyon máshogy működünk. Ezt eddig is tudtam, de a velünk történtek után ez még inkább egyértelművé vált. Én megbeszélem Vele az érzéseimet, beszélek róla a családommal, a barátaimmal, akiknek a tanácsaik, vagy sokszor csak a hallgatásuk is segít abban, hogy egyre jobban és jobban legyek. Kiírom magamból a fájdalmat és a történteket itt, és rengeteget sírok. A férjem ennél sokkal zárkózottabb, nehéz szóra bírni. Belülről emészti magát, így gyászol. Tudom, hogy ezt teszi, mert látom rajta.

Mind mások vagyunk, de utat kell engedünk a fájdalmunknak, hogy aztán tovább tudjunk lépni. Tudom, hogy sosem fogjuk elfelejteni azt, ami történt. Napról napra egy kicsivel jobban vagyunk, mert az idő segít. De mindig emlékezni fogunk. Mert lehetett volna egy kisbabánk.

"Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász egy baba elvesztésének gyásza. Amióta világ a világ, asszonyok ezrei veszítik el várva várt kisbabájukat a várandósság, vagy a szülés során. Ez a közös asszonyi sors azonban rejtve marad, kevés szó esik róla mindaddig, amíg magunk is nem válunk egy ilyen szomorú veszteség átélőjévé, nem is tudjuk, milyen csapás lehet ez egy nő életében." (Singer Magdolna)