7 hét telt el a missed ab óta. Naivan azt gondoltam, ilyenkorra már terhes leszek újra. Ehhez képest még meg sem jött a műtét óta. Egyszer sem. Elmentem a Honvéd Kórházba az orvosomhoz, hogy ugyan csináljon már valamit velem, mert kiakaszt ez a tehetetlen helyzet. A bal petefészkem fáj egy ideje pisilésnél, hirtelen mozdulatoknál, és ha együtt vagyunk. Sejtettem, hogy valami nem oké.

El lettem küldve UH-ra a panaszaim alapján, azzal, hogy "lehet, hogy terhes lettél". Vicces a doki, nem? Kissé zavarban éreztem magam ettől a kijelentéstől, mivel pont az ő szájából hangzott el nem sokkal ezelőtt az a kijelentés, hogy az első mensimig nincsen próbálkozás. Inkább nem agyalok azon, hogy ezt miért mondta... lehet ugyanis, hogy mégis szabadott volna, és akkor most nem lennék ilyen szar helyzetben, amilyenben vagyok. Mert hogy terhes nem vagyok. Gondterhes viszont annál inkább.

Jelenleg elég vastag méhnyálkahártyával (15mm) rendelkezem, ami részben jó hír, mert 1: nem lett rosszabb a műtét hatására az a képességem, hogy elég jól meg tudom növeszteni, és ez azért jó, mert egy következő terhességnél könnyen befúrja majd magát oda a leendő gyerekünk. 2: az e-vitamin bevált. Szedtem a babatervezés előtt is és most a műtét óta újra. Máig. Azt hiszem nincs nagyon értelme tovább. 

Ezen kívül kiderült, hogy köbö 3 hete (egy normális hosszúságú ciklust tekintve épp középidő tájt) lehetett egy szép, domináns tüszőm, ami hiába próbálkozott, nem tudott megrepedni. Bevérzett ciszta lett belőle, (55 x 38 mm) ami fájdalmakat okoz nekem. Na, nem kibírhatatlanokat, de nem is kellemes érzés hogy ott van.

Kaptam rá Norcolutot. Ez mesterséges progeszteron, ha jól tudom. 7 napig kell szednem, majd a megvonása után kell, hogy meghozza a "csodát" (vérzést) ami várhatóan (ki várja? hát én!) bőséges lesz, de öröm az ürömben, hogy legalább már lehet tampont használni. Ha elmúlt a megvonásos vérzés, kontroll újra. A cisztának is mennie kell a nyálkahártyával együtt.

1 hét múlva endokrinológus. A reményem, hogy hormonsorral megyek hozzá, dugába dőlt. De a semminél azért több mindennel a hónom alatt tudunk diskurzust tartani az állapotomról. (terhelélses cukor, IR, TSH /ésatöbbiésatöbbi/ eredményekkel)

A lelkem nem gyógyult meg, hiába hittem az ellenkezőjét. Körülöttem mindenki terhes. Minden nap látok 25 kismamát, a legjobb barátnőm, az unokahúgom, kolléganőm, MINDENKI!!! kisbabát vár! Nem irigykedek. Csak nem értem, én miért nem. 

El sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen férjem van. Minden rossz, ami eddig történt velünk még erősebbé tette a kapcsolatunkat. Nekünk ez a terhesség nem csak egy lehetőség volt, ami majd adódik újra. Hatalmas veszteség, olyan történések sokasága, amiből még mindig nem sikerült kilábalni.

A következő terhességre is félve gondolunk. Folytonos kérdések és rettegés veszi körül az egészet. Értékelni fogjuk-e? Biztosan! De nem jobban, mint a meg nem született kisbabánkat. Mert Ő valaki volt nekünk. És ezek után mindig bennünk lesz a félelem, hogy megismétlődhet. Nem fogunk tudni semmit magától értetődőnek, természetesnek venni... 

A terhességben semmire nincs garancia, és ezt a saját bőrünkön kellet megtapasztalnunk. De legközelebb már jobban vigyázunk, hogy ne éljük bele magunkat semmibe, amíg... 

...ki tudja meddig.