Hazamentünk és én nem tudtam megszólalni. Csak sírni tudtam és arra gondolni, hogy ez nem lehet igaz, miért kell, hogy így történjen...
Mi értelme volt 1 hónapig abban a tudatban lennünk, hogy szülők leszünk, hogy szeptemberben megszülöm a kisbabánkat, úszni a boldogságban, tervezgetni...
Miért kell ezt átélnünk, miért sikerült, ha most mindent elvesznek tőlünk, a reményt, a boldogságot minden tervünket, a jövőnket? Miért ilyen kegyetlen az élet?
És miért érzek most ennyire intenzíven minden tünetet? Miért nehezíti meg még jobban a helyzetemet az, hogy a tüneteim egyfolytában arra emlékeztetnek, hogy terhes vagyok, hogy terhes voltam? De ezt a babát már soha nem fogjuk megismerni, mert nem szülhetem meg, nem tarthatjuk a karunkban, nem ölelhetjük magunkhoz, nem láthatjuk az arcát.

Nem vigasztal az, hogy ennek valamiért így kellett történnie.
Nem vigasztal az, hogy nem lett volna egészséges.
Nem érdekelnek az olyan mondatok, hogy "egy baba tudja mikor, és kihez kell költöznie"

Mert nekünk lett volna egy kisbabánk. De valami történt Vele. Valami olyan történt, aminek nem kellett volna megtörténnie. De megtörtént... és ezért nem leszünk szülők. Most nem.