Tegnap este ismét sikerült kiborulnom. Ilyenkor nem tudok mit csinálni, gombóc nő a torkomban és fojtogat... az ok pedig, az értheteten, nyomorult ciklusom (biztos én nem vagyok elég türelmes ahhoz, hogy kivárjam azt hogy helyreálljon a rendszer, végül is még csak négy hónap telt el a missed ab óta)... de miért is szakadt el valójában a cérna? Hát ezért:

Ennyit a megrepedt tüszőről, hogy helyreállt a ciklusom... ilyenkor jut eszembe, hogy már 25 hetes, gömbölyű pocakos kismama lehetnék, érezhetném, ahogy rugdos az első kisbabánk a hasamban... felerősödik a veszteség érzés, reménytelennek tűnik a próbálkozás és abba menekülök, hogy vissza szeretném kapni az előző terhességemet, a kis embriót akit sosem láttunk. Tudom hogy erősnek kell lennem, tovább kell lépnem... hogy valamiért most ilyen megpróbáltatások elé állít az élet... És valójában hálás vagyok azért mert ilyen férjem van, akit ugyan olyan nagy veszteség ért mint engem, mégis erős maradt és tartja bennem a lelket. 

Senkinek sem lehet tökéletes élete. Nekünk az lenne ha sikerülne teherbe esnem és meg is szülhetném a babánkat.

Tökéletes lenne.