A Norcolut megtette hatását, április 15-én új ciklust kezdtem. 22-én visszamentem a Honvéd Kórházba kontrollra, hogy megnézzék mi lett a cisztával, ami a bal petefészkemben alakult ki. 

Az ultrahangon két szonográfus nő szokott lenni. Van egy kedves fiatal, és egy nem túl kedves, nem túl fiatal. Eddig szerencsésebb voltam, mert mindig a kedves fiatalhoz kerültem. Eddig. Azzal kezdte a mondókáját, hogy minek járok én egyáltalán ennyiszer ultrahangra, ki hívott ide most. Talán, ha pontosan megmondták volna, hogy mikor KELL jönnöm, és nem csak annyit, hogyha elmúlt a vérzésem, akkor tudtam volna úgy menni, ahogy kell. Így magam döntöttem el, hogy minél hamarabb megyek vissza ahogy "végeztem". Hát ezek szerint nem tettem jól, bár ki tudja, ha később megyek akkor biztos az lett volna a baj.

Azt nem részletezném, hogy azt sem tudta az előző ambuláns lapom és az ultrahang leletem alapján, hogy mit keressen és hol. Nekem kellett felhívnom rá a figyelmét, hogy a bal oldalon keresgéljen, akkor talán nagyobb sikerrel jár. Rosszallóan és bennem félelmet keltve hívta oda az asszisztensét, hogy ugyan nézze már meg mi van itt. Lepörgött bennem az életem. Csak annyit tudtam kinyögni, "Baj van?" de azt mondták nincsen, bár a cisztám megvan, viszont már más a szerkezete... Aztán sok latin kifejezés... némelyik ismerősebb, valamit egyszer sem hallottam még... Na ez mi a francot jelent?

Viszonylag érzékenyen érint ez a téma, mivel február óta tart a hajcihő a mindenféle nőgyógyászati problémáim körül, ezért nem kell hozzá sok, elég egy ilyen információ és nagyjából úgy fél órára vigasztalhatatlan állapotba kerülök. Sírok. Ez történt akkor is. Felöltöztem, és sírva kimentem a férjemhez, vele együtt meg az orvosomhoz, hogy most már aztán mondja meg, de úgy hogy én is értsem, hogy mi van velem, mert kezdek megőrülni.

Az orvosom kérdőn nézett rám, miért sírok, hiszen nincsen okom rá, ez egy jó lelet, menjünk haza és próbálkozzunk nyugodtan, legközelebb pedig akkor menjek vissza ha késik a menstruációm. Na akkor most mi van? A leletemből egyébként számomra az derült ki, hogy a ciszta valóban ott van, viszont kisebb lett.Április 5-én 55 x 38 mm volt. Április 22-én 39 x 23 mm... Felhívtam a endokrinológusom, felolvastam neki a leletet, mert ezt az utasítást kaptam. Ő már nem volt annyira bizakodó, sőt azt mondta, ehhez az orvoshoz nem kéne visszamennem többet ha így elengedett... Megadta egy másik orvos elérhetőségét, hívjam fel, kérjek időpontot, menjek el, aztán utána hívjam őt újra. Felhívtam, kaptam időpontot május 24!!!!!!!!!-re az állami rendelésre. De én addig nem várhatok.

Nevetséges. Megint maradt a magán út, súlyos tízezrek kifizetése a különféle vizsgálatokért, amik járnának ingyen is. A magán rendelésre is csak május 9-én jutok el, oda sincs hamarabb időpont. 

Itt tartunk most. Úgy döntöttünk próbálkozunk ebben a ciklusban, mert sok olyanról hallottunk, hogy ciszta mellett is teherbe lehet esni. Ha a szervezetem nem áll készen, akkor úgysem esek teherbe, mint hogy az előző terhességet sem az első éles hónapban sikerült összehozni. El fogok menni 9-én a másik nőgyógyászhoz, mert több szem többet lát, és talán megnyugszom. 

A 22-i ultrahangon láttak a jobb oldalon egy 10 mm-es tüszőt. Ha minden igaz ez a múlt szombaton meg is repedt, legalább is a mai görbémből é a tesztekből ítélve (őszintén szólva nem lett pozitív az LH-tesztem egy nap sem, 7 napig csináltam, 4 napig erősödött, 5.napon volt a legerősebb, utána halványodott)

Két dolog állhat ennek a hátterében: 

a.) megint nem lesz peteérésem, és csak erőlködött a szervezetem, vagy

b.) nem volt jó a teszt arra, hogy pontosan kimutassa a bennem zajló folyamatokat. 

Ez a mostani görbém. A következő napok ébredési hőjéből ki fog derülni, hogy tényleg megrepedt-e a tüsző és termelődik-e rendesen az a fránya progeszteron... 

Meglátjuk mi lesz. Ami nagyon elszomorít, hogy nem éreztem jelét annak, hogy peteérésem lett volna (lehet hogy nem is volt, bár a görbe most még biztatóan néz ki) pedig a missed ab előtt intenzíven éreztem mindent. A középidős fájdalmat, szurkálást, összetéveszthetetlen termékeny nyákom volt... Most ezekből egyiket sem tudtam megfigyelni. A hőmre és a tesztekre tudtam csak hagyatkozni. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt a mostani ciklusban is, hogy legyen babánk. De eljutottam odáig, hogy nem érzem azt, tragédia lesz, ha nem sikerült most teherbe esnem. Amit nagyon szeretnék, hogy rendeződjön a ciklusom és álljon vissza minden a régi kerékvágásba. Ha ez sikerül, sikerülni fog a baba is, tudom.

Voltam 3.napi vérvételen és hozzácsaptam a D-vitamint, hogy meglássuk mennyit ért a dupla adag  és a tavaszi napsütés 1 hónap alatt. A lelet szinte tökéletes, a TSH-m picit magasabb, mint márciusban, 2,466 mIU/L ( márciusban 1,830 mIU/L volt) erre nyilván mond majd valamit az endokrinológusom a következő találkozásnál. Én jobban örülnék, ha minden tökéletesen ideális lenne a baba érkezéséhez és megmaradásához is, ezért remélem ad majd rá valamit. A D-vitamin hiányom még mindig fennáll, viszont a márciusihoz képest ( 33,8 nmol/L) a mostani eredmény -bár még mindig elégtelen mennyiség- de haladás: 61,5 nmol/L. (75,0- tól már elfogadható az érték.) A héten megyek progeszteront is nézetni, abból is kiderül majd megrepedt-e a tüsző. 

Ami még változás, hogy eddig Femibiont szedtem, de az unokahúgom felhívta a figyelmem egy "csoda" terhességi vitaminra a Trimeszterre, amitől mindenki meggyógyult, lett normális peteérése, egy petefészekkel esett teherbe, több vetélés után gyorsan teherbe esett, sőt volt akinek ikrei lettek... Egy próbát megér, bízom benne hogy rajtunk is segíteni fog majd.

Tudom hogy lesz gyerekünk. Júniusban elköltözünk és az új lakásunkban, szép, nyugodt környéken, a mi saját otthonunkban, ahol már lesz neki kis szobája is. Jönnie kell. Nem állhat sokáig üresen a szoba. Nem hagyhatja, hogy szomorkodjunk, hogy visszasírjuk az előző terhességet, bármennyire is rövid ideig tartott.

Fél évvel ezelőtt még azt sem tudtam mit takar az a kifejezés, hogy endokrinológus. Most pedig már van "sajátom" is. Ami jó hír, hogy nincs inzulin rezisztenciám, nem kell rá gyógyszer, elég a diéta a és a sport. Amúgy is rám fér. A TSH-val sem kell kezdeni semmit, mert elfogadható az értékem, még egy endokrinológus számára is. Na, mondjuk ezt nem gondoltam volna. A D-vitamin adagomat pedig 1000NE-ről 2000NE-re emeltük. 

És ezek voltak a jó hírek.

Januárban lettem terhes. Nem sokkal (1-2 nappal) a vélt és nagyjából valós fogantatás ideje után voltam először a mostani nőgyógyászomnál, aki csináltatott velem egy hormonsoros vérvételt. Akkor már a luteális fázisban (17.ciklusnap) voltam viszont ahhoz képest a progeszteron szintem a béka feneke alatt volt. Pedig már terhes voltam! Legalább is alakulóban volt a terhesség.

Itt az első hibapont, progeszteron hiány, ami igen, okozhatta a vetélést is.

Az ennél most kicsit nagyobb probléma a ciszta, ami a bal petefészkemben van.  Ez a ciszta még a terhesség miatt összekuszálódott hormonjaimnak köszönhető (köszi). Ha nem szívódik fel hamarosan, akkor 2 lehetőség van amiből az egyiktől az endo doki élből elzárkózott (persze én is). Ez a műtét lehetősége. Hogy pontosan hogy is zajlana, nem tudom, de nem is érdekel, engem többé ne műtsenek, elég volt ez az egy, most is annak a levét iszom. Ezek szerint a járható(bb) út a ciszta kinyírásához az, hogy újra elkezdek fogamzásgátlót szedni. 3 újabb hónapnyi Yasminelle, hogy helyrerázzuk a ciklusomat. Hurrá, még egy negyed év próbálkozás nélkül, és ki tudja mennyi idő terhesség, és mit ne mondjak, baba nélkül.

Ez persze a legrosszabb ami történhet. Ha a rettentő mód VÁRT mensim végre megérkezik és el is múlik, remélhetőleg viszi magával a cisztát is. Ezt leellenőrizendő kontroll UH-ra megyek (remélem) nem sokára. Ha búcsút mondhatunk a cisztának, akkor 21.napi hormonsor, amiből kiderül tényleg van-e progi hiány. 

Ha fennáll progeszteron hiány, akkor kétféle bogyót fogok kapni. Clostybegit-et ami serkenti a peteérést (kiegészítve azzal amit szedek egy ideje, névlegesen a Myo Inotisol-t, aminek egyébként ugyan az a hatása, mint az Inofolicnak, csak jóval olcsóbb) és valamilyen progeszteron pótlást is, hogy bebiztosítsuk a baba kuckóját.

Hát ennyi. Most újra várunk, de hát ez már úgyis nagyon megy nekünk. Vége a Norcolut kúrának. 8.nap a kezdés óta. 8.hét a műtét óta. Néha begörcsölök, fájnak a melleim és majd szétrobbanok az idegtől. Egyéb jele még nincsen a közelgő piros betűs napoknak. Pedig most már tényleg jönniük KELL.

Bízunk benne, hogy rövid időn belül most már valami jónak is történnie kell, és ez esetünkben a ciszta felszívódását és a próbálkozás szabad útját jelenti majd. Ha nem.... hát erről majd inkább akkor.

A terhességek nagy százaléka végződik  vetéléssel, ez tény. Mint ahogy az is, hogy a legtöbb vetélés oka örökre tisztázatlan marad. De a terhesség megszakadása, akármilyen korai szakaszban is történt a vetélés, ugyan olyan gyászt válthat ki, mintha egy közeli hozzátartozónkat veszítettük volna el.

Engem hiába próbáltak azzal nyugtatni, hogy még mindig jobb helyzetben vagyok így, mintha már élő, dobogó szívű embriót, vagy magzatot veszítettem volna el a terhesség későbbi stádiumában, mert az mennyivel nagyobb trauma. Vagy azzal, hogy jobban jártam így, mintha spontán elvetéltem volna, mert az sokkal nagyobb fizikai fájdalommal jár, amiből én szerencsésen kimaradtam. Vagy ha meg kellett volna szülnöm a 24.hét után a beteg, vagy elhalt magzatot, ha gond nélkül zajlik le a terhesség, és szülés közben lép fel komplikáció, és emiatt veszítjük el a gyerekünket. Vagy ha betegen születik meg és egy életen át ápolnunk kell, és végignézni, hogy nem élhet teljes életet.

Tudom, hogy akik ilyesmivel próbálnak nyugtatni, csak segíteni akarnak. De ők nem tudják milyen az, amikor végre terhes leszel, amire már hónapok, vagy akár évek óta vágysz és vársz, és minden porcikáddal készül arra, hogy megszülj egy új életet. Boldogok vagytok a férjeddel / pároddal, és érzitek, hogy minden vágyatok teljesült a világon. Majd ezt a folyamatot hirtelen megszakítja a vetélés, legyen az spontán vagy befejezetlen. Akkor minden megváltozik. Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, mert idő kell a szervezetünknek, a hormonjainknak és főleg a lelkünknek, hogy kilábaljunk a traumából és minden visszaálljon a régi kerékvágásba. 

Az én testem még mindig nem tért magához. Többszörösen meg lett erőszakolva  a szervezetem az utóbbi 3 hónapban. Nem volt ideje magától visszaállni. Hirtelen pár perc alatt elvették tőlem a terhességemet, és a testem nem tudott rájönni, hogy itt valami baj van. Akkor, mikor arra vártunk, hogy spontán beinduljon a vetélés, arra gondoltam, azért nem sikerül, mert annyira szerettem volna, szerettük volna ezt a kisbabát, annyira ragaszkodtunk hozzá, hogy a szervezetem nem engedte, hogy kilökődjön magától. Azt, hogy azóta még mindig nem épültem fel testileg, hogy nem tudott megrepedni a domináns tüszőm, hogy gyógyszert kell szedjek ahhoz, hogy megjöjjön az első vérzésem, vajon történhet ugyanezért? Mert még nem dolgoztam fel, mert tudat alatt még mindig vágyakozom az elvesztett terhesség után, a baba után akit ismeretlenül is szerettünk és vártunk? 

A férjem és én nagyon máshogy működünk. Ezt eddig is tudtam, de a velünk történtek után ez még inkább egyértelművé vált. Én megbeszélem Vele az érzéseimet, beszélek róla a családommal, a barátaimmal, akiknek a tanácsaik, vagy sokszor csak a hallgatásuk is segít abban, hogy egyre jobban és jobban legyek. Kiírom magamból a fájdalmat és a történteket itt, és rengeteget sírok. A férjem ennél sokkal zárkózottabb, nehéz szóra bírni. Belülről emészti magát, így gyászol. Tudom, hogy ezt teszi, mert látom rajta.

Mind mások vagyunk, de utat kell engedünk a fájdalmunknak, hogy aztán tovább tudjunk lépni. Tudom, hogy sosem fogjuk elfelejteni azt, ami történt. Napról napra egy kicsivel jobban vagyunk, mert az idő segít. De mindig emlékezni fogunk. Mert lehetett volna egy kisbabánk.

"Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász egy baba elvesztésének gyásza. Amióta világ a világ, asszonyok ezrei veszítik el várva várt kisbabájukat a várandósság, vagy a szülés során. Ez a közös asszonyi sors azonban rejtve marad, kevés szó esik róla mindaddig, amíg magunk is nem válunk egy ilyen szomorú veszteség átélőjévé, nem is tudjuk, milyen csapás lehet ez egy nő életében." (Singer Magdolna)

7 hét telt el a missed ab óta. Naivan azt gondoltam, ilyenkorra már terhes leszek újra. Ehhez képest még meg sem jött a műtét óta. Egyszer sem. Elmentem a Honvéd Kórházba az orvosomhoz, hogy ugyan csináljon már valamit velem, mert kiakaszt ez a tehetetlen helyzet. A bal petefészkem fáj egy ideje pisilésnél, hirtelen mozdulatoknál, és ha együtt vagyunk. Sejtettem, hogy valami nem oké.

El lettem küldve UH-ra a panaszaim alapján, azzal, hogy "lehet, hogy terhes lettél". Vicces a doki, nem? Kissé zavarban éreztem magam ettől a kijelentéstől, mivel pont az ő szájából hangzott el nem sokkal ezelőtt az a kijelentés, hogy az első mensimig nincsen próbálkozás. Inkább nem agyalok azon, hogy ezt miért mondta... lehet ugyanis, hogy mégis szabadott volna, és akkor most nem lennék ilyen szar helyzetben, amilyenben vagyok. Mert hogy terhes nem vagyok. Gondterhes viszont annál inkább.

Jelenleg elég vastag méhnyálkahártyával (15mm) rendelkezem, ami részben jó hír, mert 1: nem lett rosszabb a műtét hatására az a képességem, hogy elég jól meg tudom növeszteni, és ez azért jó, mert egy következő terhességnél könnyen befúrja majd magát oda a leendő gyerekünk. 2: az e-vitamin bevált. Szedtem a babatervezés előtt is és most a műtét óta újra. Máig. Azt hiszem nincs nagyon értelme tovább. 

Ezen kívül kiderült, hogy köbö 3 hete (egy normális hosszúságú ciklust tekintve épp középidő tájt) lehetett egy szép, domináns tüszőm, ami hiába próbálkozott, nem tudott megrepedni. Bevérzett ciszta lett belőle, (55 x 38 mm) ami fájdalmakat okoz nekem. Na, nem kibírhatatlanokat, de nem is kellemes érzés hogy ott van.

Kaptam rá Norcolutot. Ez mesterséges progeszteron, ha jól tudom. 7 napig kell szednem, majd a megvonása után kell, hogy meghozza a "csodát" (vérzést) ami várhatóan (ki várja? hát én!) bőséges lesz, de öröm az ürömben, hogy legalább már lehet tampont használni. Ha elmúlt a megvonásos vérzés, kontroll újra. A cisztának is mennie kell a nyálkahártyával együtt.

1 hét múlva endokrinológus. A reményem, hogy hormonsorral megyek hozzá, dugába dőlt. De a semminél azért több mindennel a hónom alatt tudunk diskurzust tartani az állapotomról. (terhelélses cukor, IR, TSH /ésatöbbiésatöbbi/ eredményekkel)

A lelkem nem gyógyult meg, hiába hittem az ellenkezőjét. Körülöttem mindenki terhes. Minden nap látok 25 kismamát, a legjobb barátnőm, az unokahúgom, kolléganőm, MINDENKI!!! kisbabát vár! Nem irigykedek. Csak nem értem, én miért nem. 

El sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen férjem van. Minden rossz, ami eddig történt velünk még erősebbé tette a kapcsolatunkat. Nekünk ez a terhesség nem csak egy lehetőség volt, ami majd adódik újra. Hatalmas veszteség, olyan történések sokasága, amiből még mindig nem sikerült kilábalni.

A következő terhességre is félve gondolunk. Folytonos kérdések és rettegés veszi körül az egészet. Értékelni fogjuk-e? Biztosan! De nem jobban, mint a meg nem született kisbabánkat. Mert Ő valaki volt nekünk. És ezek után mindig bennünk lesz a félelem, hogy megismétlődhet. Nem fogunk tudni semmit magától értetődőnek, természetesnek venni... 

A terhességben semmire nincs garancia, és ezt a saját bőrünkön kellet megtapasztalnunk. De legközelebb már jobban vigyázunk, hogy ne éljük bele magunkat semmibe, amíg... 

...ki tudja meddig.

...már a 6.hetet tapossuk a műtét óta, ami szinte felfoghatatlan. 13 hetes lennék. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, ez a hét lebegett a szemem előtt. Erre vártam, hogy túl legyünk a "nehezén".  Már tudnák a távolabbi rokonok, a barátok, túl lennénk az első genetikai vizsgálaton, már sejtenénk a baba nemét, talán már kezdene látszódni a hasam...  nem tudom, hogy túl vagyunk-e a történteken vagy még csak most fog jönni a neheze, hogy újból próbálkozhatunk. A várakozás, a reménykedés...

Már nem kell sírnom, ha meglátok egy kismamát, nincsenek rémálmaim és tudok másra is gondolni. Nem az az első gondolatom reggelente, amikor felébredek, hogy mi történt, hogy mit vesztettünk, és ha nem írtam volna le mindent részletesen, már nem is emlékeznék teljesen minden pillanatára annak, amin keresztül kellett hogy menjünk.

A szövettani leletem megérkezett... nem mintha bármi olyan kiderült volna belőle, amit eddig ne tudtunk volna... Megszakadt méhűri terhesség, művi vetélés szövődmény nélkül, a mintában éretlen magzati szöveti elemek nincsenek.

A kontroll vizsgálaton az orvosom újfent azt mondta, minden rendben, hogy próbálkozhatunk amint elmúlik az első menstruáció. Erre várunk, mivel még meg sem jött, pedig már egy hete érzem, hogy esedékes... vagy csak szeretném ha így lenne? 

Elmentem vérvételekre, hátha kiderül valami, ami a vetélést okozhatta. Nem vagyok orvos és a fórumokon praktizáló önjelöltekben sem bízom vakon, így elmegyek az eredményeimmel egy endokrinológushoz, akihez április 12-re kaptam időpontot a Mammut Endokrin központjába. Remélem addigra megjön az első vérzésem és egy újabb hormonsor eredményével együtt tudok konzultálni az orvossal.

Addig is várunk és bízunk abban, hogy jóra fordulnak a dolgaink.