Ma voltunk az orvosomnál, a Honvéd Kórházban. Ugyan a szövettan eredménye még nem érkezett meg, de kaptunk biztató híreket. Az elmúlt 3 hétben semminek nem tudtam ilyen őszintén örülni, mint annak, amit ma hallottunk.

Mivel vaakummal végezték a műtétet, ami a lehető a legkíméletesebb módja a beavatkozásnak, így nem kell hónapokat várnunk azzal, hogy újra próbálkozhassunk, elég az első vérzést megvárnunk, azután szabad utat kaptunk, próbálkozhatunk. Ez számításaim és reményeim szerint 3-4 hét múlva esedékes, éppen ekkor lesz vége az együttlét tilalmának is.

Ennyire még sosem vártam a piros betűs napokat!

Így sokkal kevésbé tűnik kilátástalannak a helyzet.  Most már csak előre nézünk, pozitívan gondolkodunk. Az orvosom szerint, ha egyszer sikerült, sikerülni fog újra teherbe esni. Méghozzá hamar... Nagyon reméljük, hogy igaza lesz! Az, hogy nem fejlődött a terhesség, nem fog megismétlődni, ezt is mondta. Persze mi nem is hagyjuk hogy így történjen!

Minden tőlünk telhetőt megteszünk, elkezdünk kivizsgálásokra járni és kizárni minden anyai okot. Reméljük nem derül ki nagy probléma, de a TSH-t mindenekelőtt le szeretném rendezni, mert az biztos, hogy magas. Ezen kívül még megnézetünk pár dolgot, ha ott tartunk majd írni fogok róla. Amikor kiderült, hogy meg kell műteni, abbahagytam a Femibiont, mert azt gondoltam utána hónapokig szó sem lehet családbővítésről. De mától újra boldogan szedem, méghozzá orvosi utasításra.

Kilábalóban vagyunk a reménytelenségből és szomorúságból. Akármennyire is szörnyen hangzik, de segít  a tudat, hogy nem vagyunk ezzel egyedül, bár nem vigasztal, de okot ad a reményre, hiszen annyi ilyen szomorúan végződő terhesség után születnek gyönyörű, egészséges kisbabák!

Velünk is így lesz. Így kell lennie!

Kettőt kell aludni a missed ab utáni kontroll vizsgálatig, nem mintha olyan jól aludnék mostanában. Gyötörnek a rémálmok, általában terhes vagyok vagy más ismerőseim a terhesek, de mindig van valami terhességgel kapcsolatos kép az álmomban, ami után rémülten, összezavarodva ébredek fel.

Tudom, hogy már nem tudok változtatni a dolgokon, de olyan kérdések merülnek fel bennem, mint például, "lehet hogy ha vártunk volna még egy hetet, akkor beindult volna a spontán vetélés?" meg "mi van ha valójában ott volt az embrió, de az orvosok nem vették észre?"

...az idő, amiből most jó sokat kaptunk, csak araszol, alig telik... Az agyam viszont jár, folyton kattog, vajon mi lett volna, ha...? 

Január 8-án voltam egy hormonvizsgálaton. Teljesen spontán jött a dolog.  A ciklusom 17.napján történt a vizsgálat, de mivel 30-32 napos ciklusaim vannak, annyira nem volt mérvadó a ciklusnap, viszont tudtam, hogy az ovuláció már megtörtént abban a ciklusban, ( 2 dolog miatt voltam biztos benne: 1, mert figyeltem magam, és 2, mert az UH alapján bő folyadék volt a douglasban és egyik petefészkemben sem volt említésre méltó nagyságú folliculus (tüsző)).  Ezért, mikor nagy nehezen, de a kezembe foghattam az eredményeimet, tudtam, hogy a luteális fázis referencia értékeit kell majd néznem.

Az FSH, LH, Prolaktin, Ösztradiol: oké, bár nem értek hozzá, az, hogy megtudjam mi a biztos és biztonságos érték a teherbeeséshez és a terhesség megtartásához, egy következő projekt lesz.

Viszont ami szemet szúrt, de nagyon, az a TSH értékem ami 3,180μIU /ml volt.

" A laborok által megadott felső határértékek a TSH esetében 4 μIU /ml körül vannak, míg az újabb ajánlások szerint a normál műkődés határa 2,5 μIU/ml (A teherbeeséshez pedig ideális az 1-2 közötti érték)"

Megnyugodhatnék (nem nyugszom) hogy még a referencián belül van a TSH értékem, ha nem tudnám, hogy a hormon rögtön megugrik, amint teherbe esik valaki, márpedig akkor, ezek szerint amikor teherbe estem koránt sem biztos, hogy még mindig referencián belül volt. (a vizsgálat után 11 nappal teszteltem pozitívat) És akkor hol vagyunk már az 1-2 közötti értéktől, amit a teherbeeséshez, terhesség megtartásáoz ajánlanak?

"A pajzsmirigy rendellenesség jelentős rizikófaktora többek közt a meddőség és a gyakori vetélés." 

Ettől sem lettem nyugodt. Nem tudom annyiban hagyni a dolgot, így ha végre megjön a műtét utáni első normális menstruációm, akkor elkezdünk vizsgálatokra járni.

A progeszteron szintem 9,92 nmol/L ezt kicsit alacsonynak gondolnám (luteális fázis referencia értéke  5,30- 86,00) de mivel ezt a 21.napon nézik (esetemben még később kéne) annyira nem mérvadó. 

Végül a Totál Tesztoszteron 1,430 nmol/l ( ref.: 0,290- 1,670) vagy ha jobban tetszik 41,184 ng/dl (ref.: 8,350-48,100) ez pedig picit magasnak tűnik, bár sem mély hangú, sem szőrös nem vagyok túlzottan, és ez a hormon, ha több van belőle mint kellene, tudtommal inkább a teherbeesést nehezíti, mintsem hogy vetélést idézne elő.

Azt hiszem, ezzel be is fejeztem a tudományos kutatásom, és a többit az endokrinológusra bízom, akivel remélhetőleg nemsokára felvesszük a kapcsolatot, hogy segítsen nekünk abban, hogy ne történhessen meg velünk még egyszer ilyen szörnyűség.

1 hét telt el a műtét óta és sem testileg, sem lelkileg nem érzem, hogy gyógyult lennék.
Ma kellett volna visszamennem ahhoz az orvoshoz, akihez 10 évig jártam. De már nem fogok. A Honvédben lévő nőgyógyász lesz az orvosom, megbízom benne, ő csinálta a missed ab műtétet is.

Múlt kedden hajnalban, rettegve mentünk be a Honvéd Kórházba, hogy befejezzék a terhességem.
A főorvos kikérdezett, egyáltalán nem volt megnyugtató, rengetegnek tűnő hivatalos papírt kellett átnéznem, értelmeznem és aláírnom arról, mi történt eddig, mi fog történni a műtét előtt, közben, és utána, a beavatkozás módjairól, az altatásról, arról, hogy kit értesítsenek ha bármilyen komplikáció lép fel... csak néztem a betűket, de nem fogtam fel.
Egy utolsó vérvétel, bátorító pillantások...

Aztán megkerestük a kórtermeket. Betegfelvétel, vérnyomás mérés, pár kérdés...  a nővérek kérdő tekintete... "nem kap lamináriát?" "szült már?" ...én erről semmit sem tudtam, csak azt, hogy nem szültem még, ezért készültem rá, hogy ez vár rám, a tudat, hogy lamináriás tágítással végeznek egy ilyen műtétet, a legszörnyűbb és legrémisztőbb dolog volt számomra az egész beavatkozásban. Nem tudtam mire számítsak csak az interneten olvasott tapasztalatok alapján tudtam meg, hogy kellemetlen és fájdalmas lesz.

Folyton olyan kérdések motoszkáltak bennem, hogy ha már az élet, sors vagy a természet, de nevezhetjük akárminek, úgy dönt, hogy megad mindent, amire csak vágyunk, majd hirtelen, egy pillanat alatt ezt el is veszi, miért kínoz azzal, hogy még fizikai fájdalmat is kelljen mindeközben éreznem... De végül nem kaptam lamináriát, bár ezt is csak a nővérek "ha nem, hát nem" nyugtázásából kellett kihámoznom, amit persze nem nekem címeztek.

A kórteremben, ahol ágyat kaptam, egy másik nő nagyon kedvesen próbált nyugtatni, hogy az ő első terhességét is be kellett fejezni 12 hetesen, de utána még 3 egészséges kisbabát szült gond nélkül...
Ismerek én is sikertörténeteket, és tudom, hogy az esetünk nem egyedi, de valahogy nem tudtam nyugodt lenni, és csak pörögtek a fejemben a "mi lett volna ha", és a "miért" kifejezésekkel kezdődő mondatok, amikre soha nem fogok választ kapni.

Vártam arra, ami nem akartam, hogy bekövetkezzen. Ejlött értem a műtős fiú... Kaptam egy gyógyszert, fogalmam sincs mi volt az, aztán elindultunk...Éveknek teltek a percek, amíg áttolt az épület egyik pontjából a másikba... Soha ennyire kiszolgáltatottnak és magatehetetlennek nem éreztem magam mint akkor.
Még egy műtős férfi jött, ő tolt be a műtőbe is, de tőle úgy éreztem muszáj megkérdeznem, miért nem kaptam lamináriát, és nem lehet, hogy valamit elfelejtettek? Azt mondta ne izguljak, mert a doktornő tudja a dolgát és már vár engem a műtőben, minden rendben lesz...
Betoltak a műtőbe és az aneszteziológus elkezdett kérdezgetni, de erre már pontosan nem emlékszem, szerintem a sokk hatásától, vagy a gyógyszertől, amit kaptam, már nem voltam teljesen magamnál...

Rettenetesen féltem, remegtem és sírtam. Sirattam a nem létező kisbabánkat, a jövőt, amit elképzeltünk. Fájt, hogy ez kellett, hogy történjen ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni és úgy éreztem még nem vagyok erre felkészülve... Áttettek a másik ágyra, elkezdték az altatót és a gyógyszert adagolni a branülön keresztül, és közben próbáltak nyugtatni, hogy ne sírjak, nemsokára túl leszek ezen... Az orvosom mindenkivel közölte, aki a műtőben volt, hogy nagyon szerettük volna ezt a kisbabát, aztán fölém hajolt és azt mondta, ne féljek, még legalább öt gyerekem lesz.

Aztán képszakadás.

A következő amire emlékszem, hogy a fiatalabbik műtős fiú tol vissza a szobámba, hogy csöpög az infúzió és fáj hasam ott, ahol a baba helye volt. Már egyáltalán nem éreztem terhesnek magam, csak ürességet, kiszolgáltatottságot és fájdalmat éreztem... Pár órát még bent kellett maradnom, ez alatt feljött hozzám az orvosom, elmesélte, hogy vákuummal végezték a műtétet és minden rendben, ne sírjak, hamarosan jobban leszek, és megkérdezte, emlékszem-e arra mit mondott nekem a műtőben. Emlékeztem, elmondtam neki... 10 nap múlva kontroll, menjek vissza hozzá, addig tampon, házas élet, ülőfürdő tilos.

Azóta gyógyulok testileg és próbálok lelkileg is, várom a pénteket, akkor telik le a 10 nap, rengeteg kérdésünk lenne, de tudom, hogy sokra közülük nem fognak tudni választ adni.

Voltak nehezebb és könnyebb napjaim is a műtét óta, de most már úgy érzem talán kezdek jobban lenni... Nem mondtuk el a történetünket sok mindenkinek, de így is túl sokan tudták ahhoz, hogy többször is magyarázkodni kelljen, mi történt, vajon miért történt és ez nem volt jó. Hiszen ezt úgysem fogja tudni átérezni senki, csak az, akinek át kellett már ilyet élnie... és minden jó szándékú "biztos okkal történt" és "minden jóra fordul" mondattal kést forgatnak a szívemben, mert nem tudom elfogadni azt, hogy ez okkal történt, és nem tudhatom, hogy tényleg minden jóra fog-e fordulni.