Elmentünk a Honvéd Kórházba is, ahhoz az nőgyógyászhoz, akinél szülni szeretnék, illetve szerettem volna, azért, hogy megállapítsa azt, amit már egyébként is tudtam. De ez a protokoll, nem elég, hogy egyszer, egy orvos azt mondja ez a terhesség nem élő, legalább ketten kellenek hozzá.
Megmutattam az üres, szabálytalan petezsákos leletemet, rám nézett, azt mondta ne sírjak, ez most nem jött össze, de legközelebb sikerülni fog. Menjek be itt is egy ultrahangra.

Bemehettem soron kívül, kedves volt a szonográfus, kérdezett pár dolgot, azután ő is kereste hosszú perceken keresztül az ultrahanggal a nem létező embriót. Már egyre értelmetlenebbnek és fájdalmasabbnak éreztem a hercehurcát, a sok ultrahangot, kórházakba mászkálást... de muszáj volt, végig kellett csinálnunk. De minden hiába, ő sem tudott mást mondani, a petezsák tényleg összeesett, tényleg nincsen benne élő embrió és most már nem is lesz. Ez missed ab.

Tudtam mit jelent ez a kifejezés, mert rengetegszer láttam már leírva, hallottam olyan szomorú történeteket amik így fejeződtek be... de azt, hogy ennyire pontosan meg kell tapasztalnom mit is jelent... erre nem gondoltam.
Mikor kijöttem az ultrahangról az újabb leletemmel, akkor tudatosult igazán bennem mit vesztettünk...és kitört belőlem a sírás. A férjem végig ott volt mellettem, mondanom sem kellett semmit, fel voltunk már készülve arra mit fogunk hallani.

Újabb várakozás következett, most a nőgyógyászra. Mikor megérkezett, megnézte a legújabb leletemet, aztán rám nézett és azt mondta, ilyen korai szakaszban sajnos ez megtörténhet, nem ritka eset, sőt gyakori. Tél van, influenza szezon...
Még cisztám is van, a jobb petefészkemben.. szépen fenntartja a terhességet... De ha egyszer sikerült sikerülni fog legközelebb is, nem szabad összetörni. Beszéljünk meg egy időpontot, mikor tudok jönni a műtétre.

De én nem szeretnék még műtétet. Van rá esély hogy magától kilökődik még? A válasz: igen, jobb lenne, ha megtörténne.. 1 hetet még kaptunk, hátha a természet ezt is megoldja magától, ahogyan megoldotta azt is, hogy a beteg babánk ne születhessen meg.

Nem tudtam hogy jól döntöttem-e, de rettegtem a műtéttől... 1 hét nem olyan sok idő, de ha nem is megy el magától, legalább lesz időm még egy kicsit gyászolni, felkészülni arra, amire soha nem gondoltam. Hogy műtéttel kiveszik belőlem azt a valamit, ami a jövőbe vetett hitemet jelentette.

Hazamentünk és én nem tudtam megszólalni. Csak sírni tudtam és arra gondolni, hogy ez nem lehet igaz, miért kell, hogy így történjen...
Mi értelme volt 1 hónapig abban a tudatban lennünk, hogy szülők leszünk, hogy szeptemberben megszülöm a kisbabánkat, úszni a boldogságban, tervezgetni...
Miért kell ezt átélnünk, miért sikerült, ha most mindent elvesznek tőlünk, a reményt, a boldogságot minden tervünket, a jövőnket? Miért ilyen kegyetlen az élet?
És miért érzek most ennyire intenzíven minden tünetet? Miért nehezíti meg még jobban a helyzetemet az, hogy a tüneteim egyfolytában arra emlékeztetnek, hogy terhes vagyok, hogy terhes voltam? De ezt a babát már soha nem fogjuk megismerni, mert nem szülhetem meg, nem tarthatjuk a karunkban, nem ölelhetjük magunkhoz, nem láthatjuk az arcát.

Nem vigasztal az, hogy ennek valamiért így kellett történnie.
Nem vigasztal az, hogy nem lett volna egészséges.
Nem érdekelnek az olyan mondatok, hogy "egy baba tudja mikor, és kihez kell költöznie"

Mert nekünk lett volna egy kisbabánk. De valami történt Vele. Valami olyan történt, aminek nem kellett volna megtörténnie. De megtörtént... és ezért nem leszünk szülők. Most nem.

UMC szerint 7+1 hetes terhesség, eltelt az 1 hét a szabályos, de üres petezsák óta. Bár egy hét alatt megfordult a fejemben, hogy mégsem megyek el az ismerős szonográfushoz, mert a nőgyógyászom, akihez 10 éve járok, biztosan nem véletlenül hívott vissza február 23-ra kontrollra. Ő biztosan tudta, hogy csak akkor lesz látható, hallható bármi is... De reggel rossz előérzetem volt és úgy éreztem, bármi is fog kiderülni, ki kell, hogy derüljön, nem várhatok még másfél hetet...

Kontroll ultrahang a Péterfyben, 10.30-kor... de már nem siettünk, hogy ott legyünk egy órával hamarabb. Én egész addig izgultam, amíg oda nem értünk, a férjem viszont onnantól kezdett igazán ideges lenni, hogy leültünk a váróban. Még a kocsiban felvázoltam a lehetőségeket a legjobbtól a legrosszabbig haladva, próbáltam őt is minden eshetőségre felkészíteni...

Bementünk, először hasi ultrahang... láttuk a petezsákot... azon kívül semmit... nézzük meg hüvelyi UH-val is, úgy közelebb tudunk férni hozzá, de előtte menjek ki pisilni, úgy jobban látszik. Kimentem, vártunk. Sírtam. Visszamentünk, vetkőztem, potyogtak a könnyeim. Felfeküdtem, hüvelyi UH, petezsák megvan... nőtt is. De már nem szabályos.

Hiába nézte a szonográfus hosszú perceken át, kereste, nem adta fel... csend volt és csak az én visszafojtott sírásom hangja hallatszott...Volt egy szabálytalan, ellaposodott, töredezett szélű, üres petezsákom szikhólyag nélkül, embrió nélkül.

Ebből már nem lesz baba. Valami történt vele. De ne szomorodjak el, biztos nem lett volna egészséges. A természet így szelektál. Menjek el az orvosomhoz, ő is meg kell, hogy nézzen. Ilyen előfordul, nem is ritkán, de lesz még gyerekünk, a következővel nem lesz semmi baj, és biztos hogy hamar sikerülni is fog.
De mégis miért történt ez? És mikor? És most mi a teendő? Meg fognak műteni? Miért? Én csináltam valamit rosszul? De ha nincs baba miért érzem a tüneteket? És ha nem él, akkor miért nem ment el, miért nem vérzek?
Igen hallottam már ilyen esetről de nem, velem ez nem történhet meg, én terhes vagyok, én szülni fogok! Nem, ez nem igaz, nem lehet igaz...
Rengeteg miért és nincs egy ésszerű válasz sem. Nem fogjuk megtudni. Biztosan soha.

Két lehetőség van:
Korán mentünk az ultrahangra, mert nem a ciklus közepén fogant meg a pici, és ezért nem látszódott a petezsákban semmi. Vagy  középidőben fogant, de valami időközben történhetett és nem alakult ki embrió illetve még mielőtt láthattuk volna, felszívódott...

Mindenfélét lehet olvasni a neten, én pedig sajnos nem vagyok a fenekemen nyugton maradó és várakozó típus, tudnom kell mire számítsak, muszáj információt gyűjtenem. De nem lettem okosabb.
Vannak a szerencsések akik a vélt, vagy valós 6.héten szabályos, üres petezsákot láttak 1-2 héttel később pedig élő, pulzáló szívű embriót. De vannak olyanok is, akiknél ezen a ponton véget ért a történet és már csak a petezsák nőtt tovább, missed ab műtét lett a vége, vagy beindult a vetélés spontán...

Erről az oldalról mindent megtudtam arról, hogy mitől, miért, hogyan... és újabb kételyek és gondolatok kezdtek körbehálózni...

Nem tudom mire számítsak, kétségbe vagyok esve. Bár tudnék olyan pozitív lenni, mint a férjem és a családom, akik azzal biztatnak, minden rendben lesz. Honnan tudják? Én nem tudom. Remélem, és azt akarom, hogy minden rendben legyen, de tudni, az más dolog.

Az a pár tünetem ami volt, megvan most is, de engem ez nem nyugtat, hiszen a tünetek lassan múlnak el, mert a hormonok nem tudnak csak úgy, hirtelen kiürülni a szervezetből, idő kell nekik...
Nem tudom miért kell ezen keresztül mennünk. Még bízunk, reménykedünk, de a napok olyan lassan telnek, nem könnyítik meg a dolgunkat...

Ma volt a 0.ultrahang vizsgálatunk a Péterfy Kórházban.
Az UMC szerint 6+1 hetes terhes vagyok. A hasi ultrahangon látszódott egy szép, szabályos, üres petezsák. Reménykedtünk, hogy a hüvelyi ultrahanggal már megtaláljuk az embriót is, de sajnos nem így lett.

Óráknak tűntek a percek amíg a szonográfus kereste a (szabályos 10 x 8mm-es) petezsákban az embriónkat, nekem a torkomban dobogott a szívem és potyogtak a könnyeim. Azt éreztem, hogy ez nagyon nem jó jel, hiszen ilyenkor már életjelenségeket KELL, hogy lássunk, halljunk, de itt erről szó sem volt...
A férjem ott ült mellettem a széken, szorította a kezem és együtt néztük a velünk szemben lévő falra szerelt tévén a nagy üres semmit...

Minden tervünk, a határtalan boldogság egy pillanat alatt omlott össze...
Kaptunk egy hetet, hátha  később fogant meg a kisbabánk és valójában még nem is tartunk ott ahol, és talán mégis van egy szikrányi remény...

Nyeltem a könnyeim és próbáltam arra gondolni hogy minden rendben lesz, de nem ment igazán. Rettegtem a tudattól hogy mégsem lesz kisbabánk, hogy mégsem leszek anyuka, mégsem leszünk szülők, hogy minden amit elterveztünk szertefoszlik és próbáltam keresni a miértekre a választ...
Miért velünk történik ez? ... aztán rájöttem, hogy nem adhatom fel. Ha van még remény hinnem kell benne hogy minden rendben lesz. Életem legnehezebb hete előtt állok, tudom.